A tömegközlekedés nehéz ügy. Mert a busz sokszor késik, sokan vannak, nem adják át a helyet annak akinek kéne és még ragozhatnám. De tekintettel a tegnapi napra miszerint is az oviból hazafelé úton eléggé vihar eleji időt sikerült kifognunk, ráadásul a kicsi még lázas is lett – úgy döntöttem én bizony felszállok velük a buszra. Így amikor a busz beállt a megállóba, mi meg még vagy 10 méterre voltunk tőle – úgy döntöttem meg próbálom, hátha elérjük. Sajnos rossz tapasztalataim vannak a múltkor pont az orrom előtt csukta be az ajtót a sofőr. Nyilván az a 10 másodperc amíg gyerekkel a kezemben felugrom már nem fért bele a menetidejébe. No mindegy. Szóval tegnap gondolatban túllendültem ezen – felkaptam a kicsit a táskám és a nagyobbik ovis táskája mellé 🙂 plusz esernyő sereglet – merthogy hiába van esőkabát ha az esernyők olyan cukik. 🙂
A másik kezemmel megragadtam a másik lányom kezét és erősen biztattam, hogy nekünk el kell érnünk ezt a buszt. Pont merőleges utcából érkeztünk így a sofőr látta, hogy lélekszakadva és kicsit izom szakadva is rohanunk a buszhoz. Az ajtókat elkezdte becsukni. Még két méter hiányzott mikor minden ajtót becsukot – és a lányom felkiáltott, hogy anya lekéstük. De ekkor hirtelen kinyílt az előttünk lévő ajtó amihez akkorra már odaértünk a lendület vitt minket. Fel is ugrottunk rá gyorsan. Mivel ez a busz első ajtaja volt-azonnal meg is köszöntem a sofőrnek. És amikor ránéztem egy pillanatra nem egy dühös, mérges agyonunott arcú ember nézett rám vissza. Mosolygott -megvárta míg leültetem a lányokat és csak utána indult el. Igen ez az amikor figyelünk a másik emberre – főleg ha utasok szállítása a munkánk. És a menetrend sem azon a fél percen múlik hiszen egy piros lámpánál többet áll a busz. Köszönöm a 214 -es busz sofőrjének.
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: