Mindenkinek van véleménye mindenről és mindenhol, ami csodálatos dolog, mert ezek szerint csupa okos emberrel vagyunk körbevéve. Sajnos azonban a hiányos ismereteik alapján ezek a vélemények amiket nem is egészen nyíltan vállalnak fel, sokszor nagyon bosszantó, sőt dühítő. A múlt héten történt, hogy a barátnőmmel, akit most nevezzünk Dórának (természetesen nem így hívják megváltoztattam a nevüket a történetben), és a szintén 2,5 éves kislányával akit nevezzünk Katinak, sétálni, játszóterezni voltunk, az én két lányommal együtt. Azt azért még elmondanám, hogy Dóri terhes a 6 ik hónapban jár, és mivel elég vékony alkat már jó ideje szépen gömbölyödő pocakkal büszkélkedhet. Nem vittünk a gyerekeknek semmi extrát( pl kismotor, bicikli) csak enni és innivalót, de az így is egy – egy táskát jelentet nálunk szülőknél. Felszálltunk a villamospótló buszra, mivel komoly felújítási munkák miatt csak az közlekedik, az is kicsit döcögősen. Gondoltam majd jól leülünk, hiszen hétköznap délelőtt 11 órakor már nem szokott tömeg lenni, az emberek nagyrészt ilyenkor már dolgoznak még nyáron. Meg mivel nem két megállót utazunk hanem hosszabb szakaszt ezért érdemes a kicsikkel leülni.
Felszálltunk, a busz eléggé tele volt szinte mindenhol ültek, főleg 30-50 közöttiek, de voltak idősebbek is. Mi, két anyuka az egyik láthatóan terhes, két szatyorral, két 2,5 kicsi és a nagylányom a maga 5 évével. Senki meg nem mozdul, hogy helyet adjon nekünk. Sebaj. Elvergődtünk a mozgó járművön a lányokkal a forgóig, ott volt egymás mellett két üres hely, oda felpasszíroztuk a 3 gyerkőcöt. Mellettünk két 30 körüli srác ült. Haladunk, én beálltam a forgóhoz, az rázkódott rendesen a rossz úton, a barátnőm az ülés mellett állt. Figyelte a legszélső gyerkőcöt le ne essen meg ott tudott rendesen kapaszkodni. Amikor is a busz legelejéről elindult egy nagyobb szatyorral a kezében egy 40-es nő, átfurakodva mindenhol, a barátnőm pocakját és őt magát is belepréselve az ülésbe és a kapaszkodóba, mert neki csak a leghátsó ajtónál jó leszállni. Lökdösődik átgázol mindenkin, bocsánatot nem kér – de hát kérem ugyebár az a 10 méter előny amire így szert tesz kb 20 másodpercnyi séta lett volna a leszállás után.
Igen ilyenek a kedves utastársak. Dóri a pociját simítva megjegyzi, hogy ez most nem volt annyira jó -közben zötyögünk tovább a buszon és beszélgetünk. Mondom neki, hogy mivel pont két napja jártam meg a metrót, hogy a lányaimat a déd nagyijukhoz vigyem látogatóba. Ilyeneken meg se lepődünk, ott ugyanis két kicsivel kellett mozgólépcsőznöm. Egyik egyik kezemet fogta, a másik a másikat. Aki próbálta tudja, hogy begörnyedve állunk, egyensúlyozunk táskával szatyorral a vállunkon, gyerkőcök egy lépcsővel alattunk – mivel épp lefele mentünk, és szorítjuk a kezüket de nagyon. Hely ilyenkor nincs mellettünk, és igazán zokon tudom venni azt hogy valaki annyira rohan a mozgó lépcsőn, hogy fellökve minket -majdnem leestünk, elrobog mellettünk – nyilván hétköznap délelőtt 10 körül roppant sietős a dolga. Igen lehet, hogy adott esetben el lehet robogni a mozgólépcsőn a másik mellett, de azért nézzük már meg, hogy mégis ki mellett robogunk el. És hát nem kell feltétlenül senki sem fellökni azért, hogy fél perccel előbb leléphessünk a mozgólépcsőről -az esetek nagy részében a peronon mindig utolérem ezeket az embereket.
Szóval ezt meséltem neki, amikor a mellettünk ülő srác elkezdni mondani a vele utazó barátjának, hogy milyen izi bizé (nem ismételném) vagyok én, hogy tudhatnám, hogy a mozgólépcső úgy van kitalálva, hogy jobb oldalra kell állni és bal oldalon meg lehet menni, haladni rendesen. Hát izé bizé kérem, nagy mázlid, hogy pont a következő megállónál leszálltunk a gyerekekkel, és nem volt időm kiosztani téged, meg igazán kedvem sem volt jelenetet rendezni a lányaim előtt. Téged aki a magad kb 30 évével láthatóan egy csepp gyereket sem nevelsz, és annyi jólneveltség sem szorult beléd, hogy egy terhes kismamának átadd a helyedet. Téged aki arra sem vagy elég bátor, hogy megszólíts minket és úgy mond el a véleményedet, nekünk, a mi dolgunkról. Ugyanakkor megnézném, hogy adott esetben te, hogy közlekednél két kisgyermekkel, felelősség teljesen. Megnézném te, hogyan egyensúlyoznál velük a mozgólépcsőn, vagy adott esetben mennyire zavarna ha egy másik ember a buszon belepasszírozna a kapaszkodóba miközben a hasadban a gyermeked növekszik, akire igyekszel nagyon vigyázni. Megnézném, de persze sosem fogom látni.
És ne higgyétek, hogy gonosz, pesszimista ember vagyok. Mert nagyon nem, csak néha annyira fel tud bosszantani az emberi butaság és az, hogy nekünk igenis mindig mindenről van véleményünk. Én sose szólok bele olyasmibe amihez lila gőzöm sincsen, minek? Nem értek hozzá, nem voltam hasonló helyzetben. Ez egy annyira alapvető viselkedés lenne, ami szerintem simán elvárható minden jóérzésű embertől. Az meg, hogy hogyan viszonyulunk a környezetünkben lévő, velünk együtt utazó emberekhez, nagyon sok mindent elárul rólunk. Én már az 5 évesemnek megtanítottam ki miért jár bottal, mi a különbség a fehér bottal és a sima bottal közlekedők között, és hogy mit kell ilyen esetben tennie. Helyet adni, segíteni ha kell. Ő 5 éves és már emberibben viselkedik mint sok utastársunk. Igen. Azt hiszem legközelebb ha lesz időm sem fogok leállni vitatkozni Veled és a haszonszőrű társaiddal, nem éri meg. Feleslegesen meg minek idegesítsem fel magamat – és okozzak kellemetlen perceket a gyermekeimnek.
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
