Ez egy szomorú történet, ezért ne várjatok nagy happy end-et a végén. Azért osztom meg veletek ezt a negatív tapasztalatomat, mert ugyan sok cikk született már az abortuszról, egy gyermek elvesztéséről, de ezek a cikkek javarészt (amit én olvastam azok teljesen) a szülőktől származtak. Vagyis a szülő mesélte el , hogy mi történt hogyan sikerült feldolgoznia, túlélnie. És ezek nagyon fontos cikkek. Boldog vagyok, hogy ugyan két csodás lányom született, mindegyikük szinte azonnal megfogant ahogyan elterveztük, hogy jöhet a gyermekáldás. Szörnyű amikor valaki évekig próbálkozik, hogy anya, apa lehessen, és sokszor még akkor sem sikerül, nagyon együtt tudok érezni velük. Úgy tartják egy gyermek elvesztésénél nincs nagyobb veszteség. Az én történetem azért különleges, mert egy kívülálló szemével és érzéseivel tudom megmutatni nektek, milyen ez.
A játszónkon összebarátkoztunk egy kedves anyukával, és a kislányával. Ez már évekkel ezelőtt történt, én épp várandós voltam a kisebbik lányommal, az ő kislánya akkor kezdett járni. Nevezzük az anyukát Andinak a kislányát pedig Grétinek, természetesen nem így hívják őket. Andival abban az időben sokszor beszélgettünk mondta, hogy ők is szeretnének kistestvért, csak nehézkesen jön össze, volt már egy terhesség megszakítása is. Igazából nekem ő mesélt először ilyenről, valahogy a környezetemben csupa szerencsés anyuka volt, vagy csak nem akartak soha erről beszélni?
Nemsokára megszületett a kisebbik lányom, és pár hét kihagyás után újra a játszón találkoztunk. A lányok együtt játszottak van közöttük másfél év korkülönbség, de ez nem okozott nekik gondot. Aztán pár hónappal később hatalmas örömhír érkezett. Igen sikerült. Andi terhes lett. Eljárt minden vizsgálatra, hozzáteszem nem dohányzik meg semmi ilyesmi. A vizsgálatokon is mindent rendben találtak. Szépen nőtt a pocija nyár elején már tudtuk, hogy kisfiú lesz. Gréti is nagyon várta a testvérét. Tényleg nem volt semmi gond, utolsó hónap indult a terhességében, már közeledett a szülés időpontja. Mi lelkesen vártuk a babát, már bőszen babaruhákat hoztunk vittünk stb. Igazából annyira várták ezt a babát, jóravaló kedves emberek, hogy én nem tudtam már semmi rosszat elképzelni, mi történhetne?
Történt. Már a második hét telt el, hogy nem találkoztunk, de Grétivel sem, pedig az apukája is leszokta hozni a játszóra. Gondoltam, megszületett a kisfiú és a nagyszülőknél van a kislány. Nem akartam telefonon zavarni, végül is nem voltunk napi kapcsolatban. Aztán egyik délután jöttem haza az oviból a nagyobbikkal, aki motorozott a babakocsi mellett amiben a kicsit toltam. Szép őszi délután volt, sütött a nap, kellemes volt az idő. Már a házunk előtt voltunk amikor megláttuk, hogy a játszótéren van valaki. Egy kislány az anyukájával homokozik. Hiszen ez Andi és Gréti. A nagylányom is rögtön mondta, hogy menjünk egy kicsit még játszani, az idő is jó volt, és hát már nagyon vártuk, hogy találkozzunk velük. Andi köszönt, fel is állt a homokozóból, megnézte a kicsit a babakocsiban. Gréti úgyis a nagylányommal kezdett játszani. Felállt, és én nem láttam a terhes pocakját. Elmosolyodtam, hiszen ő is mosolygott. És vidáman megkérdeztem tőle, hogy hova dugta a pocakját. Nem volt velük babakocsi, gondoltam apa vigyáz rá otthon.
Sose felejtem el azt a pillanatot, most is könnyes lesz a szemem tőle. A mosoly lehervadt az arcáról. Hirtelen könnyek gyűltek a szemébe, és én már tudtam, hogy valami baj van. Ő meg nem bírt szegény megszólalni.Mi a baj? Mi történt? Beteg? Csak ennyit bírtam tőle kérdezni, közben éreztem, hogy pillanatok választanak el attól, hogy elsírjam magam. Felfelé mutatott az ég felé – én meg értetlenül néztem rá, aztán azt mondta, hogy ő már az angyalokkal van odafent. És akkor, ott, sírtunk, egymás vállán csak pár percig, hogy legyen erőnk mosolyogni a gyerkőcökre. Igen rájuk, mert Gréti mosolygott, vidáman játszott az én nagylányommal. Mintha nem is történt volna semmi. Hihetetlen volt, hogy történhetett ez, és miért pont velük? Nagy levegőt vettem, kinyögtem pár kedves bátorító szót, ami inkább közhelyes volt, igazából nem emlékszem rá pontosan. Sűrűn törölgettem a szememet, közben Andi is erőt gyűjtött, és elmondta, hogy az utolsó nap eléggé kemény volt a pocija, de mivel aznap délelőtt volt a dokinál, nem gondolt semmi rosszra. Azért kicsit feszültebb volt a szokásosnál, mivel így nem érezte, hogy rúg a baba. Mi aznap nem találkoztunk, előző nap voltunk játszón velük akkor még semmi ilyen nem volt. Aztán estefele jöttek a fájások, éjjel bementek a szülészetre. Ott derült ki, hogy a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, már nem tudtak segíteni rajta.
Emlékszem mikor a 2 perces fájásokkal a szülőszobában hallgattam a baba szívhangját és próbáltam koncentrálni, hogy aláírjak valamilyen papírt, elég kevés sikerrel. Egy ilyen feszült, felturbózott helyzetben ha nekem valaki ilyet mondott volna, tuti elküldöm valahova melegebb éghajlatra. De bizony nekik nem volt se szívhang, se csodás szülésélmény, se várva várt kisfiú. Mégis pár hét után itt áll velem szemben és tud róla mesélni, tud játszani a lányával, tud mosolyogni. Megkérdeztem, hogy bírja, hogy mondták meg Grétinek? Nagyon erős nő, látom és azóta is látom, vallásosak, keresztények, náluk van babás kör ahova eljárt és ez nagyon sokat segített neki. Meg erős a hite. Azt mondta, akkor két héttel ezek után, hogy ő bizony szeretne még egy gyermeket. A legtöbben ilyenkor bezárkóznak, ő nem, ment ugyanúgy, kisbabát is fogott a kezében. Szereti a gyerekeket, és mégis ilyen kegyetlen volt vele a sors. Gértinek megmondták, hogy a testvérkéje felment angyalkának és odafentről vigyázz rájuk. Beszélgettünk még kicsit játszottunk, majd elköszöntünk és haza indultunk. Az ég most szürkének tűnt, a nap lassan hanyatlott a házak mögött, erő vesztett sugarai pedig mintha csak belőlem áradtak volna. Szomorú voltam, és sírtam. Nem az én gyermekem, nem én mentem végig ezen a szörnyű elvesztésen, mégis mintha egy darabot téptek volna ki belőlem. Lehet a saját anyává válásom tett ilyen érzékennyé. Még hetek múlva is amikor összefutottunk nekem könnyes lett a szemem.
Ennek már lassan egy éve. Nemrég találkoztunk, még nincs örömhír, de ez nem tette őt szomorúvá. Gréti csodás kislány, Andi pedig egy hihetetlenül erős nő, tisztelem a kitartását, becsülöm a bátorságát, és talán kicsit irigylem azt az erős hitét, amivel ezt túlélte. Nekem is nehéz volt, főleg az elején, hogy akkor most hogyan is viselkedjek vele szemben. Legyek extrán segítőkész? Vagy próbáljak plusz lelki támaszt nyújtani? Mondjak egyáltalán valamit vagy ne mondjak? Annyira akartam segíteni, pedig ezen én nem tudtam. És ő ezt nem is várta el a környezetétől. Lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Azért tartottam fontosnak így is elmesélni egy ilyen történetet, mert egyértelműen kiderül belőle, hogy ez bármikor megtörténhet a te környezetedben is. Akkor is ha nem beszélnek róla, van akinek ilyenkor segítségre van szüksége. És még egy nagyon fontos gondolat – egy gyermek mindig ajándék a szülőnek. Kívánom Andinak, hogy hamarosan teljesüljön a vágya és kapja meg ezt a második ajándékot is.
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: