Már rutinos anyukaként csak a kiírt kezdés előtti utolsó percben érkezem a tornaterembe a szülői értekezletünkre. Nem kel sietnem mert mindig kb 5-10 perccel később kezdünk addigra gyűlnek össze a szülők. Nincs ez most sem másként, mikor azt hinném, hogy elkéstem, és óvatosan bekukkantok az ajtónál mindössze két anyukát látok és egy üres padsort. Szuper nem késtem el és ajajaj már megint később kezdünk. Hármasban trécselünk egy sort a szülinapi buliról ahova holnap megyünk, közben helyet foglalunk a tornatermi kispadon. Igen azon a kispadon ami kb 30 -40 cm magas.
kép innen
Szuper nem is olyan kényelmetlen mint emlékeztem.
Lassan érkeznek a szülők, anyukák apukák vegyesen. Mindenki köszön, beszélget, ismerjük egymást, barátságos a légkör. Igazándiból nem is rossz a szülői értekezlet nálunk. Már harmadik éve jövök és koptatom ezt a kispadot – hál istennek még nem kopott el 🙂 .
Egyszer csak az óvó nénik és néhány számomra eddig nem ismert hölgy a kényelmes széksoron velünk szemben – igen ők behozott normál székeken ülnek – elkezdték a mondanivalójukat. Nagycsoportosok lettünk, mindenféle iskolaérettségi felmérés, tartásjavító torna és még kismilliónyi információ ömlik ránk. Figyelek én, bár engem, személy szerint ez csak jövőre érint, mivel év vesztes a nagylányom. De azért kitartóan figyelek, én ezt már tudni fogom jövőre. Közben rezeg a telefonom rápillantok, mivel Apa vigyázz a két lányra akikkel a fagyizóban hagytam. Szóval jön az üzenet Apától elindultak, remélik lassan végzek. Uh dehogy. Közben kezd kényelmetlen lenni a pad, óvatosan ficergek és közben körbesandítok, hogy más hogy bírja. Bírják. Oké akkor figyeljünk. Közben érkezik hozzám egy kupac papír, adatellenőrzés, engedélyek megadásához aláírás meg ilyenek. Körmölök veszettül -majd elégedetten továbbadom a kupacot a mellettem ülő anyukának. Ő már keresztbe fordult a padon úgy legalább van min kényelmesen írnia. De jó ötlet – de már nincs annyi hely hogy én is forduljak. Mindegy jó ez így. Próbálom nyújtani a lábamat mert kezd zsibbadni – mégsem kényelmes ez a pad. Ránézek a telefonra, már egy órája itt ülünk. Közben néha lejegyzek egy – egy szót, amit fontosnak tartok – bízom benne, hogy egy hónap múlva is eszembe jut majd miért is írtam le.
Közben elmerengek a szemben ülő anyuka virágos ruhakölteményén, nagyon csinos ruha, de azt hiszem én nem tudnám viselni. Ábrándozásomból az ébreszt meg, hogy valaki a szülinapi torták eltörlését emlegeti. Oké kezdek éhes lenni, ez egyértelmű. De micsoda? Nincs szülinapi torta? Na ne. . Aztán az óvónő kifejti, hogy ez régen is így volt, lesz egy jelképes torta, és lehet finomságot behozni az ünnepeltnek, de nem tortát, mert tavasszal már igazi harc dúlt a szülők között, hogy ki tud szebb és nyilván ebből kifolyólag drágább tortát hozni. Körbesandítok, minden szülő csodálkozik, hogy hát ő nem, aztán az óvónő elmondja, hogy bizony 12-25 ezres tortaszámlát is láttak, és ez bizony nem helyénvaló nálunk (ezzel mondjuk egyet is értek). Erre már élednek a szülők, hogy hát ki hozta ezt a tortát, aztán kiderül másik csoportban volt de egységesen így lesz az óvodában ezentúl. Végül is ez nekünk is jó – mondják – mivel nem akkora anyagi ráfordítás – hát van benne valami – mi tavaly is kinder tojást vittünk a csoportnak – nem volt kedvem egy harmadik torta után szaladozni. Szóval akkor jó, ez egy fontos momentum volt.
Közben a telefonom olyan rezgés áradatba kezdett, hogy azon izgultam rám ne szóljanak, és gyorsan visszaírtam Apának tartson ki, és nem, nem kell meleg ételt hoznia, várhatóan még ma vége lesz a szülőinek. 🙂
Kisebb nagyobb információk feljegyzése után -már lazult a csoport fegyelme és figyelme is. Amikor pedig a dolgozók megajándékozásának átadásáról volt szó -( nem is értem miért most) szóval hogy ki és mikor adja oda nekik a csoport által vett közös ajándékot (eddig teljesen jól ment minden, miért kell ezt folyton megvitatni) kezdtem úgy érezni, hogy most már itt a vég. Néhányan elmondták, hogy mit gondolnak majd az óvó nénik is szóhoz jutottak. Amikor pedig egyikük azt mondta, hogy nagyon hálásak (nem elvárt ajándék) ezekért, és ők is nagyon várják az év végét ( ekkor van az évzáró ünnepség amire műsorral készülnek és persze utána kapnak ajándékot az óvónénik, mi szülők meg olvadozunk a gyerkőceink teljesítményétől és cukiságától) már nem bírtam és viccesen rátromfoltam, hogy sejtjük ám, hogy mennyire várják az év végét. Na erre lett nagy nevetés mindenki részéről, mondjuk mi amúgy is vidám kis csapat vagyunk. Lehet nekünk szülőknek kellene az oviba járnunk és nem is a gyerekeinknek? Nekem mondjuk tuti jobb lenne a tartásom (gerincferdülés) mint most ennyi torna után.
Szóval a lényeg, hogy a szülői értekezlet nem mindig szörnyű, bár másfél órányi kispadon ücsörgés egyenes következménye a zsibbadt láb és a furcsa járás az első öt percben. Ja és, hogy egy esemény dátumát sem adták meg mert még nincs meg minden – sebaj úgyis kiírják majd, de én már tudom, hogy nem lehet szülinapi tortát vinni, hogy a bevitt biciklikre nem vállalnak felelősséget, és hogy ebben az évben az ének zene lesz a fő témakör. Amikor pedig hazaérkezésemkor Apa megkérdezte, hogy mit is mondtak, csak hümmögtem, majd felsoroltam a fentebb említett dolgokat, egy sóhaj kíséretében csak annyit mondott:
Ez tartott másfél óráig!?
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: