Kellett pár nap amíg én is átgondoltam ezt a dolgot, és most már talán összeszedettebben tudom megosztani veletek azt az érzést, amit az adományozás keltett bennem. Mondjuk látásból ismerős embernek már régebben is adományoztam, és a kinőtt babaruhák is kézről kézre járnak az ismerős anyukák és a leendő anyukák között. De most valami egészen mást próbáltam ki. Idegennek adományoztam – látatlanban. Nem volt könnyű, sok szempontból sem, de nagyon megérte. Először is keresnem kellett egy olyan adományozós oldalt, ahol tudok adni. Mondjuk ez könnyű volt, mivel itt is és a nlc is többször olvastam az Adj Király -ról amit itt érhettek el, szóval egyértelmű volt, hogy náluk fogok próbálkozni. Itt egy kisebb regisztráció után, már olvashattam is, hogy kinek milyen segítségre lenne szüksége. Mivel nálam az adományozandó két nagy szatyor babaruha adott volt, célzottan kerestem. Találtam is két levelet akiknek írtam, hogy segítenék ruhácskákkal. Egyikük pedig visszaírt. Így kezdődött.
A leveléről csak annyit, hogy nem volt hozzá kép, és annyi állt benne, hogy első gyermeküket várják, veszélyeztetett terhes, és így anyagi nehézségeik vannak a babakezdéshez szeretne segítséget kapni.
Pár levélváltás után kiderült, hogy ugyan kisfiút vár nekem meg a lányok után sok csajos holmim van- de azért tudnék így is adni babaruhácskát és egyebeket. Nagyon örültem, és ha hiszitek ha nem volt bennem egy jó adag félsz is. Mi lesz ha???? Megbeszéltük a találkozót egy tömegközlekedési helyen. De a félsz az félsz – el se hiszitek, milyen butaságok fordultak meg a fejemben. Mi lesz ha ez átverés? Vagy ha később folyton hívogat majd? Vagy ha el se jön? Esetleg egy csapatnyi ember jön, én meg ott vagyok a kislányommal védtelenül? Szóval ilyen nem túl szép gondolataim is voltak a vakrandit illetően, és azt hiszem a mai világban ez nem is annyira meglepő.
És amikor megérkeztem két szatyornyi cuccal, ő már ott várt. Egyedül, teljesen átlagos, normális hétköznapi fiatal hölgy enyhén gömbölyödő pocakkal, mosolyogva. Abban a percben elszállt az összes buta gondolatom, meg a stressz is megszűnt. Neki még nem is mondtam milyen csacsiságok fordultak meg a fejemben. Bemutatkozott – kedves volt, és mosolygós. Még egy kis finomságot is hozott a lányoknak, pedig írtam neki, hogy nem kell mert én szeretnék neki segíteni.És persze nagyon örült a ruháknak. Én pedig nagyon örültem, hogy ilyen jó helyre tudtam adni őket. Ez a hétfői pozitív erő még most is szárnyal bennem pedig már péntek van. Szóval nagyon pozitív élmény volt. Pár napja írta, hogy az anyukája is alig akarta elhinni, hogy ma Magyarországon vannak emberek akik még segítenek egymáson ismeretlenül is. Őt is elkapta a segítési láz. 🙂 Igen sokan vannak – és te is egy lehetsz közölük. Ráadásul ami neked nem kell már, lehet másnak pont arra van szüksége. Kapni jó de adni csodás dolog. Amúgy pedig sosem tudhatod hiszen igaz a mondás egyszer fent egyszer lent.
Ami pedig nagyon fontos, hogy bizony kérni is kell tudni segítséget. Merthogy ehhez is kell ám bátorság. Ezért én csodálom is ezt a fiatal hölgyet, hogy ennyire előrelátóan és bátran viselkedett, és tudott segítséget kérni. Ha én kerülök ilyen helyzetbe lehet megfutamodtam volna az adománykérés helyett. Pedig segítséget elfogadni nem bűn, mint ahogy kérni sem az.
Igaz ugyan, hogy a csajos rózsaszín ruhácskákból még egy szatyornyi megmaradt és várakozik, hogy új gazdát találjon, de már nem fogok aggódni a találkozáson. Remélem. 🙂
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: