Szürreális valóság, vagy csak álmodom . . . élénk a fantáziám, de a félelmeim mindig kézzelfoghatóbbak . . . ebben meg elveszek . . . A reggeli napsugarak lassan áthatolnak a lehúzott redőny résein, amikor halk madárcsiripelés úszik be a füleimbe . . . hogy kerülnek ide madarak? Az előbb még az új irodában ültem a kolléganőmmel és az ügyfelekkel . . . csiripelés, és egy távoli kopogás zaja, na tessék újabb ügyfél érkezik, biztos nem találja a csengőt . . . csiripelés . . . végre kinyitom a szememet és körülnézek a félhomályos szobában . . .
kell pár perc, hogy az álomból felébredjek és megértsem, az utcán húzza valaki a szemeteskukát az zörög . . . nem kopog senki . . . a madarak csiripelnek köszöntve a reggelt és talán a tegnap kirakott madáreleséget is az erkély szélén vagy inkább a mellette álló nagy fán . . . Becsukom újra a szememet, de az álom már nem tér vissza, kapaszkodom az utolsó emlékfoszlányokba, mit is csináltam, hol is voltam? . . . kinyitom a szememet és körülnézek a szobában . . . semmi változás, pont olyan mint minden egyes reggel . . . milyen nap is van? . . . tulajdonképpen mindegy, nincs már rohanás hétköznap, hogy a gyerekek beérjenek az oviba, suliba, én meg a munkahelyemre, helyette egy óra plusz alvás a jutalom . . . de biztos, hogy jutalom ez? Bár ezek után sem szoktak lelkesebben felkelni, azt hiszem maga a felkelés nem okoz különösebb örömöt a gyerekeimnek . . . hallgatódzok . . . csend van, mindenki békésen szuszog . . . az oldalamra fordulok . . . még a férjem is alszik . . . érdekes, hogy ő itthon van ebben az órában még . . . biztosan hétvége van, hiszen ő még úgy dolgozik hogy bejár a munkahelyére . . . fura érzések ezek . . . nem szeretem a kora hajnali rohanást, de valahogy hiányzik . . . ki gondolta volna, hogy egyszer itthonról tanítom a gyereket, lekötöm a kicsit, online fogunk beiratkozni a suliba és én tanítom a maradékos osztást a gyereknek, meg témazárót iratok vele, miközben ellátom a konyhás nénik szerepét, úgy hogy a saját munkámban is dolgozom, a fix órát el kell töltenem a gép előtt . . . hiányzik a mozgás . . . nem megyünk ki az utcára csak heti egyszer . . . nem megyünk a nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz . . . nem megyünk a rokonokhoz . . . nem megyünk a barátokhoz . . . nem megyünk sehova . . . védjük őket vagy magunkat, ki tudja . . . ebben a félhomályos reggeli szobában mindez annyira képtelennek tűnik . . . egybefolynak a hetek . . . egybefolynak a napok . . . hiányzik az életünk most elvesztett része, a mozgás, a munka, a szabadság . . . tudom, hogy most ez a helyes és szükséges lépés, de bízom benne, hogy hamarosan véget ér ez az álom, rémálom . . . inkább becsukom a szememet hátha sikerül újra felébrednem . . .
Ha tetszett a bejegyzés nézz körül, van még pár ötlet a tarsolyomban. A megosztást pedig köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: